Tanulhatnánk...

... a suliban is, de egyrészt nekem már ott sem nagyon sikerült, másrészt ez a történet nem a közoktatásról szól. Arról is lehetne írni, de ahhoz különleges lelkierő kell :O)

Egy szép szeptemberi napon edzőtársaimmal elautókáztunk az egzotikus Szlovákia felé, egész pontosan az éppenhogy a határ túloldalára vándorolt Sahy városába, ahol nem túl váratlanul (mert már évek óta megtörténik) szép nagy karateverseny* ütötte fel a fejét (azoknak, akik nem vigyáztak, egészen le is ütötte :O)).

Nem, mi nem karatékák vagyunk, hanem taekwondókák... izé... erre asszem nem ez a megfelelő szó, mind1, tehát mint lelkes amatőr sportolók Taekwon-do bemutatót igyekeztünk tartani a szép számmal összecsődült szlovák, szintén amatőr karatés társadalom színe-java előtt.

Az már határátlépés nélkül is zavarba ejtő mutatvány, hogy a sokszor erőre építő  karate gyakorlói elé kiáll valaki megmutatni a tutit, hiszen a többség szemében a TKD amolyan vicces kis pilinszkázásnak tűnhet (tűnHET, nyilván vannak kivételek), meg aztán egy harcművészeti versenyen egy másik, akármilyen stílusban odaállni egy ország vagy régió krémje elé bemutatózni és megmutatni, hogy milyen fasza gyerekek vagyunk, na ehhez azért arc kell...

Megtettük. Volt formagyakorlat, küzdelem, tradícionális küzdelem (ez előre meghatározott koreográfiával megy, olyan, mint egy gyengébb, albán kiadású Jackie Chan film :O)), önvédelem, töréstechnika. Pörögtek a blokkok, repkedtek az emberek és a törött cserepek. Nem, az emberek nem törötten repkedtek :O) Döbbenetes sikerünk volt. Csak néztünk ki a fejünkből. Tényleg. Az átlag magyar nem ehhez van szokva. Ezt sportszerűségnek hívják.

A közelmúltban (is) láthattuk, hogy a hazai látványsportok gyöngye milyen humán (?) közeget melenget a keblén. A jól ismert "baráccságos" meccsek egyikén tanúsított visszataszító szurkolói viselkedés nyomán kiszabott szankciók miatt a FIFÁ-nak sipákoló MLSz a sok rinyálás helyett inkább megpróbálhatná sportszerű viselkedésre nevelni valahogy a mindenki által jól ismert kőbunkó, balhézós szurkolói kemény magot - vagy ha nem megy, a kiábrándítóan sötét megnyilvánulások kilövése érdekében nem kell beengedni az ilyen komákat a stadionba. Persze minden fejlődés közös akarat kérdése - sajna azt kell látni, hogy ez a szám itt jelenleg nem kettő, hanem valószínűleg nulla. De még ez is a mi pénzünkbe kerül.

Visszatérve a napos dimenzióba, vendéglátóink becsületére legyen mondva, hogy hihetetlenül pozitív élményben volt részünk: örültek nekünk, a közönség velünk együtt ujjongott a sikeres töréstechnikai és önvédelmi gyakorlatok láttán, a formagyakorlatokat nem röhögték körbe (ez azért lehet, hogy egy MMA versenyen másképp alakul :O)), hatalmas tapsot kaptunk, beszélgetést, új ismerősöket, nagyszerű vendéglátást, szuper vacsorát (volt két nyárson sütött disznyó is!), röviden rengeteg szervező és házigazda tanulhatna tőlük, mert ilyen fogadtatásban még sosem volt részünk. Persze rá lehet fogni, hogy magyar többség él ottan stb., de ezt hagyjuk, ez nem nemzet/bőrszín/vallás, hanem egyszerűen normális hozzáállás kérdése. Ez itt megvolt. Pedig nem tömeg- és látványsport a harcművészet, amibe gátlástalanul nyomja a pénzt az állam, hanem "csak" egy olyan rétegsport, melynek gyakorlói körét a legnagyobb jóindulattal sem lehet homogénnek nevezni. Mégis megvolt az összhang, a harmónia, a kölcsönös tisztelet. A három fogú csöves, a szemüveges értelmiségi, az öltönyös menedzser, a kisgyerek és felnőtt egy ütemre ujjongott.

Jó volt ide eljönni, jövünk máskor is.

Köszönjük srácok, sporttársilag és emberileg is! :O)

* Honti Kupa (Hontiansky Pohár)