Elballagunk

Megtörtént, amire már egy ideje vártunk, mégis ahogy közeledett a pillanat, egyre inkább elodáztuk volna azt. Ma eljöttek Felhőért és Doniért az új gazdik. Bár már megfelelő korban vannak a kicsik, egyszerre annyi minden eszembe jutott, amiért még maradniuk kell - a család, az anya biztonsága, az egy kupacban alvás melege, az esti közös játék mind amellett szól, hogy jó darabig, vagy talán egész életükre velünk maradjanak a kicsik.

Igen, ez a kötődés legmélyén rejtőző fájdalom.

A másik oldalról persze a józan ész száraz érveit hallja az ember: a kicsik felnőnek és talán már nem férnek meg ilyen békésen egymás mellett, sok ennyi kutya egy ilyen kis kertbe, lehetetlen mindegyikre megfelelő időt szentelni, ennyi kutya már önálló falka és nem hallgatnak a gazdira, anyagi romlás ennyi dögöt etetni estébé...

Érzelmi és realista gondolattöredékeinket összerakva egy választásunk maradt: mindent megadni nekik, amíg velünk vannak és mindent biztosítani nekik az azt követő életükre. Ez utóbbi lényege a megfelelő gazdik kiválasztása, akik társnak, családtagnak, kedvencnek keresnek hosszú távra állatot.

Felhőcske és Doni esetében úgy tűnik megtaláltuk a megfelelő gazdikat.

Felhő

Felhő egy kollegához kerül, ahol két gyerek van, akik valószínűleg az első pillanattól kezdve agyonsimogatják és szeretgetik a kiskutyát. Ez nagyon jó, mert Felhő elég lelkizős tud lenni, amellett, hogy a kennel legkisebb tagjaként meglehetősen aktív mindenben, ami a környezetét, a társasági életét illeti. Vidékre, kertbe kerül, szép és nyugodt környezetbe.

Felhő kapott elsőként nevet a csapatból. Ő volt a legapróbb, bár ezen a "fogyatékosságán" az utóbbi időben sokat csiszolt. Falánk, mint a többi normális labrador. Amikor elvitték egy kabáttal kibélelt ládikában, éppen aludt. Alig ébredt fel, amikor kivettük a kutyaházból. Még morcos is volt egy kicsit, ott dünnyögött magában.

Doni

Doniért korábban jöttek, egy edzőtársam kolleganője és annak pasija, aki korábban kutyakiképző volt. A srác szakszerűen ki is szemelte magának Szundit, aki persze már foglalt volt (hát a jó csajok általában foglaltak), így a maradék két fiúból választották ki Donit. Doni reszketett, amikor elvitték. Nagyon megölelgettük előtte, meg utána egymást is. Szerencsére a kutyus pár nap múlva már rendben lesz, még egy macskával is pofozkodhat.

Mindegyik gazditól elkértük az elérhetőségét, mert meg szeretnénk később látogatni a kukukat. Adtunk útravalóul olyan tápot is, amit nálunk ettek, hogy ne legyen minden annyira szokatlan.

Hármunk közül azt hiszem egyedül Dinát nem viselte meg a költözés. Úgy tűnik, négy éhes, borzas gombóc éppen elég neki :O) Őszintén szólva nekünk is. De azért ezeket az állatkákat sosem fogjuk elfelejteni...