Saturday, July 26, 2014

Irigy?

Vannak, akik élvezik az életet. Vannak, akik elszenvedik. Sőt nem csak elszenvedik, hanem ezt a mordori sötétséget sugározzák ki önmagukból. Nem tudom, hogy a következő történet mennyire tekinthető hungarikumnak, talán nem igazán, de elsőre a klasszikus poklos-ördögös vicc jutott eszembe, melynek vége szerint: ... és amikor a pokolban az ördög a magyarok bugyrához ér, nem talál őröket. Más népeknél mindenütt voltak. Itt miért nem? Háááát mert aki megpróbál kimászni, a többi visszahúzza :O/
 

Időszak: 2014 július
 
Legutóbbi délkelet-ázsiai csavargásom során néhány dolog megváltozott bennem. Nem kell nagy dolgokra gondolni, egyszerűen csak pár érték a helyére került, vagy ha nem is a helyére - mert honnan tudhatnám, hogy annak pont ott a helye -, legalább arra a "polcra", melynek segítségével komfortosabban passzol abba a keretrendszerbe, amit a személyes és hivatalos környezetemmel történő, előremutató hangulatú kooperációnak hívhatunk.
 
 
Tudjuk, hogy a mindennapi mókuskerék milyen lelkesen próbálja bedarálni az embert, de ha az képes egy minimális személyiségfejlődésre, van valamennyi lelkiereje, nyitott szívvel és szemmel jár, sőt próbálja a máshol jó élményeken keresztül tapasztaltakat a mindennapi közegre is átültetni, máris elindult egy olyan úton, amely - véleményem szerint - az emberek 85%-ának eszébe sem jut, a maradék kevés egy részének meg ilyen-olyan prioritások és személyes okok miatt egyszerűen nem sikerül a tettek mezejére lépni.
 
Pedig egyszerű dolgokról van szó, az eredmény viszont szembeszökő: pölö az ember nem anyázik (annyit) a volánnál. Nem kapja úgy fel a vizet, ha a - sokszor botrányos - híreket nézi vagy olvassa. Ha valaki rajta vezetné le a frusztrációját, egyszerűen nem veszi fel a kesztyűt. Nem megfutamodásból - hanem mert tudja, hogy nincs értelme ilyesmire energiát pazarolni. Lustaság, gyávaság, nihilizmus? Háháááá! Nem egészen... :O)
 
Ma egy mindennapos, de elég szánalmas megnyilatkozásra lettem figyelmes. Nem, nem politikai téren: a piacon vásárolva a hosszúúúúúúúúúú, 4 tagú sorban kettővel hátrébb álló, elsőre joviálisnak látszó hölgy szavai döbbentettek meg.
 
Az üzletnél eltöltött 5 perc alatt vettünk kemény 6-7 dolgot, eléggé pörgetve, csak akkor hagytuk élni az eladót, amikor éppen pakolt, mert ha nem polip, akkor úgysem tud közben mással haladni.
 
Hősünk, minek is nevezzem, hogy a szalonképesség határát még véletlenül se súroljuk - mondjuk Gézáné, elkezdett a mögöttünk levő idős nőnek riny... panaszkodni, hogy milyen elképesztő, hogy valaki ennyit vásárol. Pont itt. Pont most. Hmm. Hogy időben vagy mennyiségben, az nem derült ki, de a fentiek alapján bármelyikben is hibát keresni kicsit nonszensz, nem kevés rosszindulatra vall. Csak nem valami sokkoló házastársi élmény eredménye lehet?
 
A másik nő, akit az egyértelműség kedvéért nevezzünk Karcsi néninek, erre egy szót sem válaszolt (amúgy sem buzgott az életenergiától). Amikor a sorban állva rámosolyogtam - nem, nem vagyok gerontofil, de Ázsia óta hajlamos vagyok rámosolyogni vadidegen emberekre -, csak nézett a vizenyős szemével, fapofával várta, hogy abbahagyjam a hülye vigyorgást. Talán az elmeállapotom aggasztotta, hiszem tudjuk, hogy az ilyesmi itthon nem divat - én azonban nem látom be, miért kellene leszokni róla, bármennyire is elképzelhetetlen volt ez korábban - emberek, fúj :O)
 
Visszatérve Gézánéra, régebben kapásból visszaszóltam volna neki, majd a kialakuló vitában - mert alap, hogy a vitát kiprovokáltam volna - jól leüvöltöttem volna a haját. Mert a hangerő kafa dolog. Erőt sugároz. Olyan igazi harcos lehetsz tőle, még Gézánét is legyőzöd. Ő meg kapja már be, hülye picsa. Mi is szó nélkül kivártuk volna, amíg összeválogatja az ócska húsz forintos vackait, szóval kuss legyen. És ezzel a leckével húzzon haza, ott rinyáljon, anyukának. Jól.
 
Ehelyett furcsa módon sajnálni kezdtem. Na, itt jön a tanmese, gondolhatnátok. De nem. Leszarom a tanmeséket és magyarázni sem akarom, hogy mennyit lehet fejlődni, ha az ember odafigyel önmagára és a környezetére. Azonban valóban elképesztő, milyen szakadékok tátonganak emberek között.
 
Gondoltam, megkérdezem, hogy segíthetek-e. Megkérdezem, mi problémát lát abban, ha nem csak 15 deka trappistát vásárolok, hanem többféle dolgot. Ez őt miért zavarja? Siet valahova? Nincs pénze rá? Meghívom egy kockasajtra :O) Irigykedik? Nahh, erről könyvtárakat lehetne megtölteni Pliniustól Bertrand Russellig. Vagy... mi vaaaaaaaaaaaaaan?
 
Egy lényeges eredménynek örültem volna: ha a mondandómat meghallgatva egy pillanatra megcsillan a megértés szikrája a szemében.
 
Végül nem mondtam semmit, csak a szemébe néztem, amikor elhaladtam mellette. Nem volt felvillanyozó belenézni abba a szempárba.
 
Helyes és természetes, ha örömöt, dühöt, eufórikus pillanatokat élünk meg. Így teljes az emberi élet. Azonban tudni kell az érzelmeket kezelni, ezekből annyit közölni, ami a szándékos kommunikációnkhoz szükséges - közben figyelve arra, hogy fontos-e, jóindulatú-e és legfőképpen valós-e, amit mondunk. Az önuralom fejlesztése az egyik kulcsa annak, hogy később elfogulatlanabb, objektívebb értékítélettel bírjunk.
 
Szegény Gézáné, szegény Karcsi néni. Ők biztosan nem tudják, amire sok millióan rájöttek a világban. Hogy a rendrakást belül, önmagunkban kell elkezdeni. Többek között Lin Yutang is írt erről A bölcs mosoly-ban.
 
Ha másképp néznének a világra, az is másképp nézne rájuk. Csak hinni kell(ene) benne és tenni kell(ene) érte. Különben nehéz megküzdeni és nem csak a piacon, szombat reggel.
 
 

 

1 comment:

  1. nagy igazsag...de..............aki erti csinalja, aki nem annak kar mondani....

    ReplyDelete