Milka

A barátom. Négylábú. A legrégebbi.

Barátságunk egy napos délutánon kezdődött, amikor a Marczibányi téri kutyavásárról hazatérve rokonaim megálltak a kispolszkival a házunk előtt, egyikük ölében egy kis hátizsákkal.

Ami szőrös volt és pislogott.


Nagyon riadt volt. Hazaérvén bemenekült a dohányzóasztal alá. Később a méretei miatt már nehezebben ment volna neki.

Hamar megszokta az új környezetét. Hagyta magát simogatni. Lerágta a tapétát, a vakolatot. Megette a véletlenül az asztalon felejtett hagymás krumplimat. De úgy tett, mint ha mit sem tudna az egészről.

Most 16 éves és majdnem négy hónapos. Csontsovány. Kint fekszik a kertben, a házikójában, a kedvenc bokrai, egy gyöngyvessző és egy virágzó orgonabokor alatt, ahol rendszeresen szunyókált, amikor nálunk volt.

A nap süt. Itt a tavasz. Jó hely ez, nyugi van. Csend. A másik két kutyus néha ideszagol. Kaja már nem kell, a vizet is ímmel-ámmal fogyasztjuk. A bundánk még mindig szép. Nemrég voltunk fodrásznál.

Jókat futottunk régen az erdőben. Na jó, a gazdik lehet, hogy kevésbé élvezték. De én nagyon. Utána mindig nagy ivászat és alvás következett.

Ha esőben sétáltunk, mindig az eresz alatt mentem. Jó, jó, vízivadász, de attól még utálom az esőt. A gazdinak úgyis van kabátja, menjen ő a járda szélén.

Régebben kicsit szeszélyes voltam. Egyszer rám ijesztettek azzal a sistergő izével, amiben krumplit sütöttek. Borzalmas hangja volt. Bunkók! Úgy megsértődtem, hogy legalább öt percig dugdoshatták a bűnbánó gazdik az orrom alá azt a csábító sült krumplidarabot. De nekem elveim vannak. Na jó, tudom, hogy nem kellett volna végül elfogadni, de annyira éhes voltam. Ne tartogassák ott hiába már...

Jönnek, megitatnak. Ez a szemüveges csávó a párjával, akivel futni szoktunk. Csendesen beszélnek, simogatnak közben. Kicsit nehézkes már, nem tudok felülni sem. Békén hagyhatnának, de csak foglalkoznak velem. Ide-oda rakosgatnak. Cirógatnak. Egy kis palackból öntögetik a szemfogam mögé a vizet. Hagyjatok már békén... Na jó, egy picit azé lefety...

Fáradt vagyok. Sok mindenen túl vagyunk már. Nagyon szép volt minden.

Nagy vadász voltam.

A szél feltámad, érzem, ahogy körbetáncol. Imádom a szelet, a teret. Ott, ott megmozdul valami. Utol kell érnem... Fáradt vagyok... Majd szundi után...

A nap süt. Itt a tavasz. A szél beleborzol a szép foltos bundájába. Lába meg-megrándul. Álmodik. Mert ők, a kutyák is szoktak. Futnak. Vadásznak. Éreznek. Mint mi. Csak egyszerűbben és őszintébben.

Most nekiiramodik. Nevet, ahogy csak a kutyák tudnak. Ismét fiatal és erős. Teste elnyúlik futtában, füle lobog, érzi a hűsítő szellőt. Ki az utcára, fel az erdőbe, ahol annyiszor futott. Porzik az út, hajlik és susog a fű utána. Az erdő, igen, itt mindig jó volt nekünk.

Milka újra vadászni indul. Ismét erős és fiatal. Hiszen a nap süt, itt a tavasz. Derékig a gödörben állva még megigazítom a fülét, amin fekszik. Vigyázz magadra nagyon és jó vadászatot, kiskutyám...