A lázadás természete

A minap éppen régebbi, családi és baráti körben készült fotókat mazsolázva elgondolkodtam azon, hogy mennyi minden megváltozott saját és a környezetem világnézetében 15-20 év alatt, különösen az egymáshoz és embertársainkhoz fűződő viszony tekintetében.

Egyszerű példa erre, amikor kamaszkorában minden normális / átlagos / középiskola-konform fiatal férfi(?)ember eljut addig az evolúciós (mély)pontig, hogy képtelen kedvesen, szeretettel nézni a kisgyerekekre - és ha csak eddig jut el, az nem is különleges eset. Sőt kedvesnek lenni velük egyenesen ciki, még magunk előtt is. Az erre megbotránkozva fejcsóváló öreglányok reakciója pedig mintegy megerősítésként szolgál: igenis, nem hiába lázadunk! Ezzel is, mással is. A kis takonyzsákok. Inkább igyunk. Hehe.

Nem feltétlenül a rokonságban előforduló, a chips-et vidáman szétszóró és módszeresen a legféltettebb afgán szőnyegbe taposó, hangoskodó, örökmozgó kölkekre gondolok mint hajdani undor tárgyára, hanem azokra az ismeretlenekre, akiket egy óvoda kerítése mellett elhaladva óhatatlanul is megnéz az ember, hiszen lehetetlen nem észrevenni őket, már csak a megemelkedett zajszint hatása miatt is. Apropó, vajon polgártársaink hány százaléka szeretne óvoda tőszomszédságában lakni? Főleg, ha az napköziotthonos? Hmmmm... Létezik egyáltalán ilyen irányú kutatás? Valaki megnézné a KSH-nál? :O)

Úgy emlékszem, hogy az én életemben úgy harmincas éveim elején történt enyhe változás e téren. Ettől kezdve valamiért nem kaptam heveny idegzsábát, sőt a hallucinációk is elmaradtak, amikor egy kisgyerek került a közelembe. Most már szívesen játszom is velük. Azzal bíztatom magam, hogy ez a személyiségfejlődés normális útja vagy annak egy lehetséges jele. Vagy az idősödésé? Már nem poén utálni a gyerekeket (a más gyerekeit)? Hmmm... De, azért poén, csak másképp... :O) 

Azzal azonban, hogy elkezdünk másképp viszonyulni a dolgokhoz, nem várhatjuk ezt a másik féltől, akit még minimum tíz-tizenöt év választ el attól, hogy eljusson a fent említett mélypontig. Aztán még egyszer annyi, mire túljut rajta. Nézzük csak ezt a szőke kisfiút a fotón! Ő még őszinte ember, ordít, toporzékol. Nem hordoz túl sok felvett viselkedési mintát. Így ő és én megéltünk egy olyan percet, ami kamaszkoromban tökéletes inverzben jelent volna meg a fenti képen.

Másképp lázad ennyi és annyi idősen az ember, de belül ugyanazt érzi... Van kérdés? :O)